2012. április 24., kedd

Kerestem egy helyet. Egy olyan helyet, ahol egy fél órát teljesen egyedül lehetek. És mit csináltam? Számítógép elé ültem! Ennél sűrűbben lakott helyet keresve nem találnék...


Van egy különös készséghiányom - nem tudok egyedül lenni. Egyszerűen nem megy. Talán az áll a háttérben, hogy amikor megszülettem egy egész orvoshallgató osztály figyelte az eseményeket. Azt nem tudom, hogy nekem szurkoltak, vagy annak, hogy minél tovább maradhassanak a szülőszobában és ne kelljen vissza menniük az órákra. A lényeg, hogy velem voltak. Azthiszem hozzájuk szoktam. Ők elmentek, én még mindig a társaságukat keresem.

Ez mind, persze, spekuláció...ha egyszer sok időm lesz, pszichoanalitikus regényíró leszek. Meg kortárs táncos. És hegedülni is megtanulok, hogy lett néptáncokat tudjam kísérni. De csak a felét, a többit táncolni fogom, feltéve, ha valaki felkér. Hogy ne legyen ciki, ha még sem kérnek fel, úgy teszem, mintha végig készülnék hegedülni. 

Szóval fél órát egyedül akartam lenni. Még senki sem kérte fel. Valószínűleg azért, mert nem tudok hegedülni. Regényíráshoz még nem vagyok elég türelmes. Hivatalos verzió: időhiány. Hacsak egy új műfajt nem hozok létre: patchwork regény. Féloldalas írások hátul összefércelve.

Apropó időhiány...ebből lehetne szociális témát csinálni. Például időgyűjtést rendezni a rászorulóknak. Ha minden ráérős embertárs beleadna 1-2 percet akár a hétvégét ki lehetne tolni plusz egy nappal. Mit szóltok?
...tudom, letelt a fél óra...mosatlan, rumli, befejezni...nem lehetne időkölcsönt felvenni? Csak még egy félórányi?