2012. február 27., hétfő

Kirándulójegy Kolozsvárra

"Romániában sok gyerek lakik!" állapított meg a kettes vágányról induló IC-n ülve Arlen. A ritkán lakott utastér tekintettei mind ránk szegődtek és miután meglátták a komoly illetőt, aki Marék Veronika után szabadon egy univerzális felismeréssel gazdagította a világ gondolatkincstárát, kénytelenek voltak egyetérteni. A Csúnya Kislányból gyakran és találóan szokott idézni. Nem is olyan rég a következőt jelentett ki "én csúnya kislány vagyok!", majd fürdőszobába indult fogat mosni és fésülködni...


Szóval a kettes vágányról indultunk, bizonyítékunk van róla. Ketten a kettesről. Tartozom egy magyarázattal: összesen négyen szoktunk lenni, de most megfeleződtünk. Ennek komoly elvi és műszaki okok voltak. Múlt héten nálunk iskolai síszünet volt, amit családunk fele mindenképpen rendeltetésszerűen fel akart használni, negyede egy cseppet sem, a legkisebbik negyedének édes mindegy volt, csak vonattal megyünk oda. Szerény magánvéleményem, hogy a síbakancs kínzócsizma korszerűbb változata és a forralt bort másutt is lehet inni. Dehogy akarom én bántani síelést, csak az én prioritáslistában valahogy nem jutott be az első ötvenbe.

Így hát mi ketten vettünk egy kirándulójegyet és egészen más irányba indultunk. Kolozsvárra, barátokat látogatni. Nekem nem kell kétszer mondani, ha van lehetőség keletebbre menni. Sztereótípusokat félrelökve őszintén hiszek, minél keletebbre annál őszintébb és valódibb világba utazunk. Apropó az utazás. A legjobb mód arra, hogy megrázzunk magunkat és észrevegyünk, hogy konyhaablaknál nem ér véget a világ. Ami engem illeti, sok gyakorlásába került, hogy rájöjjek, konyha ablakába is besüt a nap, de ez már egy másik történet.

Ott ültünk a meleg vonaton, előző napról megmaradt pogácsát majszoltunk, én meg azon gondolkodtam, mennyi minden megváltozott azóta...Amikor Magyarországra költöztem, nagyon lassan és nehezen jutottam a letelepedési engedélyhez. Annak híján csak három hónapig tartózkodhattam az országban. Kelet európai lévén, persze, erre is volt gyógyír - havonta átléptem valamelyik határt, majd visszatértem. Az afféle rendszeres mozgást jelentett a friss családunknak. Kellemetlen a hasznossal - akkoriban Közép-európai tudósítóként dolgoztam egy lett napilapnál, így minden kényszerkiránduláskor itt-ott beiktattunk egy-két riportot is. Emlékeztek még a 1999es Romániai bányász sztrájkra? Pont akkor volt szerencsém 5 hónapos terhesen megírni a tudósítást onnan. Visszajutni kissé nehéz volt, hisz lezárták a határokat, de szerencsére még vízum lejárata előtt újra nyitották meg.

A vonat tiszta és rendezett volt, olyan, mint a jelenlegi életem. Tizennéhány éve alig lehetett felférni, kockás nejlonszatyrok emberhegyek, cigifüst mindenütt, és nyitott ablakok még mínusz húsz fokban is. Nem hiába, van valami végtelenül vonzó a vasútban mint jelenségben. Eszembe jutott egy filmcím "Életvonat", mennyire találó szókapcsolat...

2 megjegyzés:

ezkriszti írta...

Olyan kerek egészek ezek a bejegyzések. Nem is igen lehet mit hozzátenni. Jó volt olvasni.

Szemkép írta...

Kriszti, üdvözlet errefelé! Örülök, hogy tetszik!