2012. február 8., szerda

Én hímezni kalocsaiul...

A napokban kezembe került egy tizensok éve készített kispárna. Persze, nem csak úgy önként kiugrott Lizi ágyából. Vegyes izmok komplex együttműködésének köszönhetően odanyúltam és kivettem. Ha nem bánjátok, ezt a folyamatot majd máskor megbeszéljük. Tanultam én, ugyan, művészetanatómiát, sőt, Barcsay nevét azelőtt ismertem meg, mielőtt pontosabb elképzelésem lett volna Magyarország földrajzi elhelyezkedésről, mégis inkább a felszínen maradok és párnáról csacsogok. Mellesleg azt nem is tudtam anno, hogy Barcsay magyar. Meg azt sem, hogy ezt a tényt tudni illene. Bizony Jenő! A nevét úgy írtunk: JENE.

Jenő híres könyve hiánycikk volt, az, természetesen, értéknövelő tényező. Minden más is hiánycikk volt. Ezzel a ténnyel visszabillentettünk a Jenő irányába kimozdult egyensúlyt és a továbbiakban csak a párnáról beszélhetünk.

Férjem nagymamája sokat hímzett. Egyébként is rendkívül sokoldalú volt, így már az ittlétem legelején egy szövetségesre találtam. Szóval minden más mellett sokat hímzett. Habár a kalocsai hímzések színvilága számomra meglehetősen furcsa volt (magyarországi tartózkodásom első évében IKEÁba jártam szememet pihentetni és honvágyat csillapítani), a technikája meglehetősen érdekelt. Mama nem ellenkezett a lelkesedésemnek és boldogan megmutatta a hímzés hogyanját. Elmagyarázta a színszabályait, amit ő, persze, rendszeresen megszegte, formavilágot és minden mást, ami a témához tartozik. Ki sem vártam a végét, már nekiálltam kipróbálni a frissen szerzett ismereteimet. Őszintén bevallva, előrerajzolt virágminta kihímzése nem tartozott az álmaim közé, így hát fogtam egy rongyot és gyakorlás címszó alatt született ez a képecske, amely később kispárna tetejére került. Akkoriban nem volt varrógépem, így a sajátos kalocsai hímzésem párnává alakítása mama keze munkája. 

A hosszú mese rövid morálja nagyon egyszerű: hagyjuk a gyerekeket és a felnőtteket improvizálni. A hagyomány nagyon jó dolog, mert gyökereket ad, de ha minden fát ugyanolyan formára fogunk metszeni, egyszer csak falakótelepen találunk meg magunkat. Mama tudott valamit. Nem szólt rám, hogy tisztelni kellene a hagyományt és nem komolytalankodni. Cinkosságot is vállalt, párnává varázsolta a képecskémet. 


Ezt a fagyis lányt huszonvalahányévesen hímeztem, de ha jól látom, nem sokat változott azóta. Ezt mindazoknak köszönheti, aki támogatott az ötleteit és segített szárnyakat növeszteni és mindazoknak, aki nem támogatott, így hát megerősítette a szárnyait, hogy nem csak napsütésben, hanem hóviharban is tudjon repülni.

8 megjegyzés:

Hajni írta...

hogy ehhez mennyi türelem kellett!!! de megérte, s a szárnyak mindennél értékesebbek!

Szemkép írta...

Hajni, valóban kicsit sokáig tartott a folyamat, de ugye a folyamat a lényeg:)

csigaszabo írta...

Bárcsak így játszana mindenki a hagyománnyal :)

Ariadne Műhely írta...

Nagyon kedves. A kép is, a történet is. Az én nagymamám akkoriban nem engedett a huszonegyből. (Persze csak 10 éves voltam.) Ez meg is látszik ma rajtam. Egyik felét nem bánom. A másik, mitagadás, hiányzik...

Szemkép írta...

A hagyományfelfogás egy nagyon nehézkes téma, nem igazán tudjuk, hogyan nyúljuk hozzá, hogy ne csapjanak az ujjainkra, de bízom benne, hogy minden eddigi tapasztalat ellenére (gondolom mindenkinek bőven volt része abban, hogy így vagy úgy kikapott a lelkes kísérletezés miatt, legyen szó akár egy szokatlanabb kérdésről is)nem adunk fel és merjük újraértelmezni a dolgokat.

F.Gina írta...

Mondhatni, marha jó, annyira nevettem rajta, és nagyon tetszik!
Kaptatok tőlem egy díjat, külön is, együtt is, ha gondolod, nézz be érte hozzám :))

Szemkép írta...

Gina, nagyon köszönöm az elismerést, nagyon jól esik.

Zelnice írta...

hihetetlen, miket műveltél :-)