2012. február 27., hétfő

Kirándulójegy Kolozsvárra

"Romániában sok gyerek lakik!" állapított meg a kettes vágányról induló IC-n ülve Arlen. A ritkán lakott utastér tekintettei mind ránk szegődtek és miután meglátták a komoly illetőt, aki Marék Veronika után szabadon egy univerzális felismeréssel gazdagította a világ gondolatkincstárát, kénytelenek voltak egyetérteni. A Csúnya Kislányból gyakran és találóan szokott idézni. Nem is olyan rég a következőt jelentett ki "én csúnya kislány vagyok!", majd fürdőszobába indult fogat mosni és fésülködni...


Szóval a kettes vágányról indultunk, bizonyítékunk van róla. Ketten a kettesről. Tartozom egy magyarázattal: összesen négyen szoktunk lenni, de most megfeleződtünk. Ennek komoly elvi és műszaki okok voltak. Múlt héten nálunk iskolai síszünet volt, amit családunk fele mindenképpen rendeltetésszerűen fel akart használni, negyede egy cseppet sem, a legkisebbik negyedének édes mindegy volt, csak vonattal megyünk oda. Szerény magánvéleményem, hogy a síbakancs kínzócsizma korszerűbb változata és a forralt bort másutt is lehet inni. Dehogy akarom én bántani síelést, csak az én prioritáslistában valahogy nem jutott be az első ötvenbe.

Így hát mi ketten vettünk egy kirándulójegyet és egészen más irányba indultunk. Kolozsvárra, barátokat látogatni. Nekem nem kell kétszer mondani, ha van lehetőség keletebbre menni. Sztereótípusokat félrelökve őszintén hiszek, minél keletebbre annál őszintébb és valódibb világba utazunk. Apropó az utazás. A legjobb mód arra, hogy megrázzunk magunkat és észrevegyünk, hogy konyhaablaknál nem ér véget a világ. Ami engem illeti, sok gyakorlásába került, hogy rájöjjek, konyha ablakába is besüt a nap, de ez már egy másik történet.

Ott ültünk a meleg vonaton, előző napról megmaradt pogácsát majszoltunk, én meg azon gondolkodtam, mennyi minden megváltozott azóta...Amikor Magyarországra költöztem, nagyon lassan és nehezen jutottam a letelepedési engedélyhez. Annak híján csak három hónapig tartózkodhattam az országban. Kelet európai lévén, persze, erre is volt gyógyír - havonta átléptem valamelyik határt, majd visszatértem. Az afféle rendszeres mozgást jelentett a friss családunknak. Kellemetlen a hasznossal - akkoriban Közép-európai tudósítóként dolgoztam egy lett napilapnál, így minden kényszerkiránduláskor itt-ott beiktattunk egy-két riportot is. Emlékeztek még a 1999es Romániai bányász sztrájkra? Pont akkor volt szerencsém 5 hónapos terhesen megírni a tudósítást onnan. Visszajutni kissé nehéz volt, hisz lezárták a határokat, de szerencsére még vízum lejárata előtt újra nyitották meg.

A vonat tiszta és rendezett volt, olyan, mint a jelenlegi életem. Tizennéhány éve alig lehetett felférni, kockás nejlonszatyrok emberhegyek, cigifüst mindenütt, és nyitott ablakok még mínusz húsz fokban is. Nem hiába, van valami végtelenül vonzó a vasútban mint jelenségben. Eszembe jutott egy filmcím "Életvonat", mennyire találó szókapcsolat...

2012. február 8., szerda

Én hímezni kalocsaiul...

A napokban kezembe került egy tizensok éve készített kispárna. Persze, nem csak úgy önként kiugrott Lizi ágyából. Vegyes izmok komplex együttműködésének köszönhetően odanyúltam és kivettem. Ha nem bánjátok, ezt a folyamatot majd máskor megbeszéljük. Tanultam én, ugyan, művészetanatómiát, sőt, Barcsay nevét azelőtt ismertem meg, mielőtt pontosabb elképzelésem lett volna Magyarország földrajzi elhelyezkedésről, mégis inkább a felszínen maradok és párnáról csacsogok. Mellesleg azt nem is tudtam anno, hogy Barcsay magyar. Meg azt sem, hogy ezt a tényt tudni illene. Bizony Jenő! A nevét úgy írtunk: JENE.

Jenő híres könyve hiánycikk volt, az, természetesen, értéknövelő tényező. Minden más is hiánycikk volt. Ezzel a ténnyel visszabillentettünk a Jenő irányába kimozdult egyensúlyt és a továbbiakban csak a párnáról beszélhetünk.

Férjem nagymamája sokat hímzett. Egyébként is rendkívül sokoldalú volt, így már az ittlétem legelején egy szövetségesre találtam. Szóval minden más mellett sokat hímzett. Habár a kalocsai hímzések színvilága számomra meglehetősen furcsa volt (magyarországi tartózkodásom első évében IKEÁba jártam szememet pihentetni és honvágyat csillapítani), a technikája meglehetősen érdekelt. Mama nem ellenkezett a lelkesedésemnek és boldogan megmutatta a hímzés hogyanját. Elmagyarázta a színszabályait, amit ő, persze, rendszeresen megszegte, formavilágot és minden mást, ami a témához tartozik. Ki sem vártam a végét, már nekiálltam kipróbálni a frissen szerzett ismereteimet. Őszintén bevallva, előrerajzolt virágminta kihímzése nem tartozott az álmaim közé, így hát fogtam egy rongyot és gyakorlás címszó alatt született ez a képecske, amely később kispárna tetejére került. Akkoriban nem volt varrógépem, így a sajátos kalocsai hímzésem párnává alakítása mama keze munkája. 

A hosszú mese rövid morálja nagyon egyszerű: hagyjuk a gyerekeket és a felnőtteket improvizálni. A hagyomány nagyon jó dolog, mert gyökereket ad, de ha minden fát ugyanolyan formára fogunk metszeni, egyszer csak falakótelepen találunk meg magunkat. Mama tudott valamit. Nem szólt rám, hogy tisztelni kellene a hagyományt és nem komolytalankodni. Cinkosságot is vállalt, párnává varázsolta a képecskémet. 


Ezt a fagyis lányt huszonvalahányévesen hímeztem, de ha jól látom, nem sokat változott azóta. Ezt mindazoknak köszönheti, aki támogatott az ötleteit és segített szárnyakat növeszteni és mindazoknak, aki nem támogatott, így hát megerősítette a szárnyait, hogy nem csak napsütésben, hanem hóviharban is tudjon repülni.

2012. február 1., szerda

Képtelen bejegyzés

...ez tőlem szokatlan, de annál nagyobb kihívás úgy megírni egy bejegyzést, hogy látni lehessen a nem létező illusztrációt. Vagy esetleg hallani? Tapintani? Szememberből fülemberré kell válnom a fránya megabájtok miatt, amit idő előtt sikerült felélni. Így jár, aki nagykanállal markolja a pixeleket...a maradék félhónapot kénytelen képtelenül élni.

A képtelenségem nincs különös összefüggésben az eltűnésemmel. Az első tisztán technikai okokból adódik éspedig akaratlanul sikerült túllépni a mobilinternet havi limitet, aminek a következménye olyan mértékű lelassulás, hogy képet feltölteni képtelenség. Így marad a KÉPTELENSÉG.

Az eltűnésem...van egy óriási puzzle, amit az életemnek lehetne nevezni. Számtalan darabból áll össze, vagyis egyre inkább összeáll. Nem, eddig sem volt hiányos, de mindig bővíthető. A bővítményekkel viszont néha az a helyzet, hogy nem kompatibilisek az alapkészlettel. Vagy kompatibilisek, de nincs idő a hozzáépítéshez. Vagy van idő az építéshez, de épp készlethiány van. Ennek még számtalan kombinációja van. 

Most egy olyan bővítésbe kezdtem bele, amire valamilyen formában régóta álmodtam, csak nem tudtam, hogy mi is lenne az. Ezúton valami bennem azt súgta, nekem szól. Hogy mi? ...ez még titok:) nem azért, mert titkos, hanem azért, mert van, ami folyamatban prezentálható, van, ami befejezetten. Ez most befejezettségre vár.

Visszatérek a fülfájós és köhögős házikórházba, mert a főpáciensem figyelmezteti, hogy vegyem ki áfonyát a teából, különben túl áfonyás lesz. Ez komoly...

Szép napot!