2012. január 9., hétfő

Négyszemközt

Ez egy kicsit olyan, mint egy négyszemközt zajló konyhai beszélgetés. Őszinte, amennyire egy beszélgetés tud őszinte lenni. A teljes őszinteséghez hiányzik egy dimenzió. Lehet hogy több...360 fokos látás, felülnézet, alulnézet, belső látás és még számtalan megnevezhetetlen dolog egyszerre.


Sokszor mondták nekem, hogy kreatív vagyok. Ez igaz lehetne, ha a kreativitás olyan lenne, mint a barnahajúság, kékszeműség vagy százhetvenötcentis magasság. Kékszeműség kivételével, a többi paraméter igaz is rám. De a kreativitás nem olyan. A kreativitás mindenkiben ott van. Vagyis mindenki kreatív. A kreativitás inkább izmokra hasonlít. De csak inkább, és csak annyiban, hogy fejleszthető. Erről sokat fogunk beszélni, amint felépül a Kreatív Homokozó. Itt, a virtuális vázlatfüzetemben, a saját kreativitásomat vetkőztetnék le. Fehérneműig, tovább úgy sem enged...

Ások, 
elvárások
ások,
gátlások
Mélyen van a forrás,
eltörik jó néhány lapát...

Valahogy így. Persze, hogy én is gátlásos vagyok. Vagyis, igen, gátlásos vagyok és szemérmes, és ott lóg a nyakam fölött az elvárások pengéje. Akár odébb is mehetnék. Egyébként nagyon jól van rögzítve, maximum kicsit megkarcolna a nyakamat, ha ügyetlenül kitérnék. Az is lehet, hogy már rég nem lóg ott semmi, csak az emlékképeim a helyes választ váró tanárokról, koszos gumicsizmámra mutató anyukámról vagy Borisz bácsiról, aki felvilágosított, hogy a Piroska nem is kövér, különben a farkas nyeléskor megfulladna. 
Harcoltam mindannyiukkal, sok vért vesztettem. A kreativitás meg minden leszólással egyre beljebb költözött. Végül kivívtam a létjogosultság elismerését. De nem ingyen! Bónuszként jött újabb elvárás: legyek művész. Legyek jó, elismert, sikeres...iparművészeti főiskolai diplomával a zsebemben újabb harcba szálltam: nem leszek művész! Egy darabig még alkottam, míg újabb legyél nem talált rám és rá nem kanyarodtam elméleti pályára. Közel tíz évre. Biztonságra vágytam. Legalább azt hittem.

Akkor váltottam, amikor Lizi másfél éves elmúlt. És akkor tértem vissza, amikor Arlen ugyanolyan korba lépett. Ebből a képletből azt is lehet kiszámolni, hogy a két gyerek között pontosan tíz év különbség van. 

Nem, nem volt hirtelen megvilágosodás. Pedig mindig arra vágytam. Egy nagyon intenzív önismereti folyamat előzte meg. Rájöttem, hogy nem biztonságra vágytam, hanem önmagamra, csak nem mertem közeledni. Sok mindenhez volt bátorságom, sőt, volt, aki bátorság mintapéldájának tekintett, csak magamba nézni nem mertem. Ahogy egymásután lekerültek rólam a páncélok, kalasnyikov helyett újra fogtam kezembe a ceruzát. De már nagyon másképp. Ezt tömörítve írtam kis profilszövegben is. 

Ahhoz, hogy teljesen élhessünk a kreativitásunkat szabaddá kell válni. Vagyis nem kell. A kreativitás együtt jár a belső szabadsággal. Ahogy felszabadulunk, felszabadul a bennünk a kreativitás is. Nem a harc által. Az kevés. A harc tompítja az érzékenységet.  Érzékenység nélkül is lehet alkotni, csak éppen hiányozni fog az érzékenység. 

Az már nagyon jó, ha felismerjük a gátlásokat. Amíg emberek vagyunk, úgysem lehetünk teljesen szabadok vagy teljesen gátlástalanok. Persze tévedhetek. Azt viszont tudom, hogy az alkotás elvezetheti az önismerethez ugyanúgy, mint az önismeret elvezethet az alkotáshoz.

7 megjegyzés:

Krizantám írta...

De jó, hogy megosztottad a gondolataidat, Rita!
Lassan 1 éve, hogy útjára engedtem az alkotásaimat és azóta hihetetlenül sok, általam nem is gondolt kapu nyílt meg (a külvilág felé és bennem)... Máshogy látok mindent!!!
Még keresem az utamat, de azt már most is érzem, tudom, hogy olyan részemet találtam meg, ami mindig is velem volt, de a felszabadultság érzésével egyszerűen kiáramlik belőlem... kétkezi alkotásaim révén sodor tovább a kreativitásnak nevezett úton...
És ez már mindig velem marad...
(...még 70 éves koromban is...)
Aztán, hogy hova, mivé fejlődök, alakulok tovább, nem tudom, de azt igen, hogy a gondolataim és az alkotó kezem többé megállíthatatlan...
(...és ez független attól, hogy a mások által hivatalosnak nevezett munkám éppen mi...)
... az érzékeny alkotás valóban az önismerethez vezet... a felismerésekhez...
Hihetetlen, szinte megfogalmazhatatlan tud lenni ez az érzés (az útkeresések közepette is)! Mint egy hatalmas, nagy jóízű lélegzetvétel... :-)))
Őszintén hiszem, hogy minden emberben megvan a kreativitás, csak ki kell(ene) bontani(a)...
Mint szellemet a palackból, kiengedni...

Heni írta...

Igazad van, mindenkiben ott van, és nagyon fontos lenne elővenni. Sőt, el sem kéne temetni.
El kellene érni, hogy az iskolában NE legyen osztályozható semmilyen kreatív, ügyességi tantárgy. Ének, rajz, technika, torna.
Egyébként Rita te egy gondolatformáló, úttörő típus vagy!

Szemkép írta...

Kriszta, nagyon örülök, hogy így látod. Érthető, hiszen megtapasztaltál. A kreativitásnak valóban hihetetlen ereje van.

A kreativitás nagyon jelentősen kihat az élet minden területére. Más látásmódot nyújt már azáltal, hogy nem csak egy megszokott szemszögből szemlélünk a dolgokat.

Szemkép írta...

Heni, valójában a kreativitás, maga tiszta formában csak kora gyerekkorban van jelen. Amikor egy csíkos pólóban vonatsínt látnak és egy zoknival el tudnak játszani számtalan dolgot.

Amit az iskoláról mondasz valóban így van, de ez nem elég. A gyerekeknek gondolatébresztő, ösztönző feladatokra van szükségük. Legyen mit tovább gondolni.

Pedagógiai dolgozatokhoz sokszor volt szerencsém tanórákban padokat koptatni. Szinte mindig azt tapasztaltam, hogy a tanár megadja a megfejtést, amit a gyerek kénytelen elfogadni. De jelenleg még az a minimális kreatív tantárgy szám is összezsugorodott.

Mind emellett azt hiszem, hogy a felnőtteknek vissza kellene találni a saját kreativitáshoz. Különben esélytelen gyerekeket arra nevelni.

Én azért merültem bele a kreativitás témába, annak az elméletben és gyakorlatban egyaránt, mert számtalanszor tanúja voltam annak, mire képes az ember, amikor önmagára talál a kreativitáson keresztül. És persze a saját bőrömön is megtapasztaltam.

Colette írta...

Ez nagyon klassz, hogy így írsz, meg a kreativitás mint belső szabadságig értem is, amíg a műhelybe izzó arccal gyúrom az anyagot, addig pontosan értem, sőt messzebbre megyek érzem is amit írsz... aztán résnyire kinyílik az ajtó, kinyitom vagy rám nyitják egyre megy és bekukucskálnak... ha kevésbé kreatív szempárokkal találkozom, akkor jön egy nyomorult érzés, amitől egyszer szeretnék megszabadulni... a megnemértettség... nem harcolok ellene, de békétkötni jó lenne már vele:-) ... az pedig magasba repít, amikor mást látok a szemekbe:-)

Szemkép írta...

Colette, nem tudom, hogy arról beszélsz e, de nemrég felfedeztem egy olyan formulát, miszerint "nem értem, miért nem értenek". Az kicsit olyan, mint mérleghinta, amikor megnemértettség fent van, az alkotó lent, de amint helyére a megértettség lép, az alkotó felrepül. Ez már az alkotáson kívüli területre esik, viszont alkotás adta lendülettel ezen is könnyebben át lehet siklani. Nem titkolom, nekem sem megy mindig. Vagyis le tud bénítani egy-egy pillanatra, és akkor két lehetőségem van - ásás, vagy alkotás, amivel visszatalálok az elbillent egyensúlyhoz.

Szóval igen, érzékenységgel együtt élni nem mindig könnyű...

Colette írta...

Jól elkaptad ezzel a hinta hasonlattal, erre gondoltam pontosan, és a recept hasonló, köszönöm!