2012. január 18., szerda

Egy egész játszótér!

A Zélet, hogy magamat idézzem, egy mókás dolog! Nemrég beköltöztem a virtuális világba, már két bejelentett lakcímem is van. Igaz, az utóbbi inkább játszóműhelynek lehetne nevezni. Timivel, akit néhányotok jóval régebb óta ismeritek mint én, ott töltünk a felnőtt életünkből elcsent gyermeki perceket, hogy egyre többen kedvet kapjanak az alkotáshoz. Mert egyszerűen fogalmazva - alkotni jó! 

Nem beszélek valami maradandó remekművekről, amelyeket majd az utókor kénytelen lesz bemagolni a művtöri vizsgára. Őszintén szólva én még nem találkoztam emberrel, aki attól boldog, hogy remekművet alkotott...pedig sok emberrel találkoztam, akik elismerésre méltó dolgot tettek le a Zélet asztalára. Annál inkább azt tapasztaltam, hogy aki mindennapokban alkotó életet él, másképp éli meg a mindennapokat. Mindennapos közhelyeknél maradva - boldogabban. És vajon mi a Zélet fő alkotóeleme? Szerintem a mindennapok halmaza...

Amikor még Homokozó projektunk legelején egymásközt arról beszéltünk, hogy mi a személyes célunk, ugyanarra következtetésre jutottunk - alkotó és tudatos élet. Ezt megélni a mindennapokban és megtalálni módját annak, hogy az ismereteinket, tapasztalatainkat és meglátásainkat megosszunk mindazokkal, akik hasonló utat választották, vagy csak meg szeretnének tapasztalni alkotás adta örömeit.

A közismert dolgoknál maradva, mert hát nincs új a nap alatt, csak más-más kézírással megírt régi, önmagunkat és körülöttünk lévő világot próbálunk megismerni ilyen vagy olyan módon különböző címszavak alatt. Ehhez mindig egy kicsit kijjebb kell merészkedni a megszokottól. Az úgy nevezett "komfortzónából". Minden egyes kilépéssel valamivel közelebb kerülünk önmagunkhoz.

Ha már sikerült végigolvasni ezt a szokatlanul hosszú bevezetést (ebből azért lehet sejteni, hogy gyerekek az ágyban vannak és konyhai magány uralkodik körülöttem), meghívlak egy játékra. Egy olyan játékra, ahol tét nélkül és vidáman mártogathatsz az újaidat kevésbé ismert vizekben. Ahol a leglehetetlenebbet lehetségesé változtathatsz. Ahol semmi sem marad az, ami volt...ha úgy akarod. ....és hátha még a spenótot is megszereted:)


És nehogy már a legizgalmasabbat kihagyjak: játék közben vidám sétákra indulhatunk és felfedezhetünk talán még sosem látott virtuális városokat, falvakat és félszigeteket, nagy hálóval inspirációt meríthetünk és továbbgondolhatunk. Semmi előzetes tudásra nincs szükség, csak szárnyaló fantáziára (amint szabadon engedjük úgysem tud mást tenni, mint szárnyalni). A játékgaléria falaira már fel is kerültek az első alkotások, ha kíváncsi vagy, ITT megnézheted.

2012. január 17., kedd

Játékos hóolvasztás

Aki erre jár, tudja, hogy kreatív aktivitásra mindig ugrok. Miután meghirdettünk a Homokozós Játékot (erről majd még mesélek) első gondolatom az volt, hogy én is szeretnék játszani. Valami aktívat, alkotót, olyat, ahol az egész lényem kell hozzá. Nem kellett messze keresni, fordultam egyet és már jött is szembe.


Várom a tavaszt. Tavaszi gyerekként, hogy ne várnám! Egyre később kapcsolom be a lámpát, egyre gyakrabban megnézem a virágágyasokat, és egyre nagyobb csinálhatnékom van. Még hosszú, zöldhajas hóembert is építettem! (A répát Arlen ette meg, nálunk ez a szokás:)) 

A tavasz jön. Maga tempójában, maga idejében. Nem rajtam múlik. Még jó! De van valami, ami rajtam múlik, éspedig miként várom a tavaszt. 

Idén kötéssel várom majd a tavaszt. ..."minden nap néhány sort... átkötöd magad a télből a tavaszba" - engem megfogott ez a kép. Kíváncsi vagy miről beszélek? Most indult Coletténél az Átkötős Játék. Kötés, átkötés, összekötés...aki már valaha tartott kezében a kötőtűket, tudja, hogy ez csak jó lehet. De még átkötni a télből a tavaszba...Ugye Te is jössz?


Prózai okom is van a kötésre - évek alatt annyi fonalvég gyűlt össze, hogy akár Rigáig is átköthetnék...egyébként nem tudom melyik van közelebb Riga vagy tavasz:)

2012. január 15., vasárnap

A rend előszobája

Kis jóindulattal, mégpedig magamhoz illik jóindulatúnak lenni, mondhatnám azt, hogy jelenleg a rend előszobában tartózkodok. Kevésbé tapintatosan azt is lehetne mondani, hogy rumli kellős közepén vagyok. Éspedig: tele vagyok jobbnál jobb ötletekkel, tervekkel, projektekkel. Van, amelyiknek épp a kellős közepén vagyok, van, amely csak a fejemben forgolódik, van egy nagy adag szétvágott póló, van egy újabb füzet  tele vázlatokkal és írásbéli gondolatcsírákkal, van épp félbemaradt desszert kezdeményezés, van...


Ha figyelembe veszünk kozmosz keletkezési indulópontját, nagyon jól állok. Vagyis megvan minden, ami a rend születéséhez szükséges: káosz. A káosz fenntartásához segítség is megvan bőven. Vegyünk, például, a gondosan színek szerint összeválogatott pólófonalakat. Olyan hívogatóak, hogy összeválogatástól számítva három percen belül már egy másik helyszínen és a legelképzelhetetlenebb kombinációkban találtam őket.


Azthiszem valamiért nagyon vonzódok a káoszhoz. Jobban, sokkal jobban, mint a rendhez. Van benne lehetőség a rendrakásra. Nagyobb kihívás az, mint a rendből káoszt csinálni. Ezek szerint nem is a káosz, hanem a kihívás az, amire szükségem van...

A káosz nem sokáig váratott magára. Ismét mehetek rendet rakni. Rendrakás közben pedig újabb gondolatokra és egyéb kincsekre bukkanok majd rá. Így működik a világegyetem az engem körülvevő falakon kívül is?

2012. január 10., kedd

Pillanatalkotás...lábnyomok az olvadó hóban

Ugye Te is szoktál az ujjal firkálni a befagyott ablakra, vagy kiszóródott cukorszemekben? Ma még utolsó pillanatban utolértünk az olvadó havat. És mulandó nyomot hagytunk rajta...

Hónapocska születése



...és a kényszer naplemente

hóembernyúl

vakondhóember


Mindezek már csak virtuális emléklenyomatok, hisz nálunk ezerrel süt a nap és zöld a fű!

2012. január 9., hétfő

Négyszemközt

Ez egy kicsit olyan, mint egy négyszemközt zajló konyhai beszélgetés. Őszinte, amennyire egy beszélgetés tud őszinte lenni. A teljes őszinteséghez hiányzik egy dimenzió. Lehet hogy több...360 fokos látás, felülnézet, alulnézet, belső látás és még számtalan megnevezhetetlen dolog egyszerre.


Sokszor mondták nekem, hogy kreatív vagyok. Ez igaz lehetne, ha a kreativitás olyan lenne, mint a barnahajúság, kékszeműség vagy százhetvenötcentis magasság. Kékszeműség kivételével, a többi paraméter igaz is rám. De a kreativitás nem olyan. A kreativitás mindenkiben ott van. Vagyis mindenki kreatív. A kreativitás inkább izmokra hasonlít. De csak inkább, és csak annyiban, hogy fejleszthető. Erről sokat fogunk beszélni, amint felépül a Kreatív Homokozó. Itt, a virtuális vázlatfüzetemben, a saját kreativitásomat vetkőztetnék le. Fehérneműig, tovább úgy sem enged...

Ások, 
elvárások
ások,
gátlások
Mélyen van a forrás,
eltörik jó néhány lapát...

Valahogy így. Persze, hogy én is gátlásos vagyok. Vagyis, igen, gátlásos vagyok és szemérmes, és ott lóg a nyakam fölött az elvárások pengéje. Akár odébb is mehetnék. Egyébként nagyon jól van rögzítve, maximum kicsit megkarcolna a nyakamat, ha ügyetlenül kitérnék. Az is lehet, hogy már rég nem lóg ott semmi, csak az emlékképeim a helyes választ váró tanárokról, koszos gumicsizmámra mutató anyukámról vagy Borisz bácsiról, aki felvilágosított, hogy a Piroska nem is kövér, különben a farkas nyeléskor megfulladna. 
Harcoltam mindannyiukkal, sok vért vesztettem. A kreativitás meg minden leszólással egyre beljebb költözött. Végül kivívtam a létjogosultság elismerését. De nem ingyen! Bónuszként jött újabb elvárás: legyek művész. Legyek jó, elismert, sikeres...iparművészeti főiskolai diplomával a zsebemben újabb harcba szálltam: nem leszek művész! Egy darabig még alkottam, míg újabb legyél nem talált rám és rá nem kanyarodtam elméleti pályára. Közel tíz évre. Biztonságra vágytam. Legalább azt hittem.

Akkor váltottam, amikor Lizi másfél éves elmúlt. És akkor tértem vissza, amikor Arlen ugyanolyan korba lépett. Ebből a képletből azt is lehet kiszámolni, hogy a két gyerek között pontosan tíz év különbség van. 

Nem, nem volt hirtelen megvilágosodás. Pedig mindig arra vágytam. Egy nagyon intenzív önismereti folyamat előzte meg. Rájöttem, hogy nem biztonságra vágytam, hanem önmagamra, csak nem mertem közeledni. Sok mindenhez volt bátorságom, sőt, volt, aki bátorság mintapéldájának tekintett, csak magamba nézni nem mertem. Ahogy egymásután lekerültek rólam a páncélok, kalasnyikov helyett újra fogtam kezembe a ceruzát. De már nagyon másképp. Ezt tömörítve írtam kis profilszövegben is. 

Ahhoz, hogy teljesen élhessünk a kreativitásunkat szabaddá kell válni. Vagyis nem kell. A kreativitás együtt jár a belső szabadsággal. Ahogy felszabadulunk, felszabadul a bennünk a kreativitás is. Nem a harc által. Az kevés. A harc tompítja az érzékenységet.  Érzékenység nélkül is lehet alkotni, csak éppen hiányozni fog az érzékenység. 

Az már nagyon jó, ha felismerjük a gátlásokat. Amíg emberek vagyunk, úgysem lehetünk teljesen szabadok vagy teljesen gátlástalanok. Persze tévedhetek. Azt viszont tudom, hogy az alkotás elvezetheti az önismerethez ugyanúgy, mint az önismeret elvezethet az alkotáshoz.

2012. január 5., csütörtök

Csé Csé Pé

/Aki valamelyest beszél oroszul, bizonyára tudja, hogy CsePe (csrezvucsajnoje polozsenije) annyit jelent - rendkívüli helyzet. Aki eddig nem tudta, most bepótolhatja. Ez nálam bevált tanulási módszer - valamit nem tudom, majd megtudom, azóta tudom. 

Ennek az alapszintű tanuláselméletnek látszólag semmi köze a csécsépéhez. Csécsépé egy vadonatúj fogalom. A jelentése nem kevesebb, mint CSÜTÖRTÖKI CSALÁDI PROGRAM. Ezt most nem fordítom le se oroszra, se mengrélre. Az utóbbira nem is tudnék, bár állítólag van mengrél nénikém. Ciza néni. Gyerekként találkoztam is vele. Nem hagyott mély benyomást, csak arra emlékszem, hogy hosszú orra volt. Ez aztán megkülönböztető jel kaukázusi kontextusban. Ciza néninek, aki valószínűleg már nem harmincvalahányéves (e tekintettben a helyére léptem) végkép semmi köze a mai eseményhez.

Mégis valami köze van a nénikémnek. Mai program teljesebb megértéshez némileg ismerni kell a családomat. Leírni hosszú lesz, inkább lerajzolok. Jó? A képet nevezhetünk téli szünetnek.


 Röviden összefoglalva - mindenki olvas. Azért van valaki, aki mindenkinél többet olvas. Ülve olvas, állva olvas, fekve olvas, tanulás helyett olvas, evés helyett olvas, alvás helyett olvas. Ő Lizi. Kiolvasta az itthoni könyvtárat, kiolvasta a szomszéd könyvtárait, a régi és új iskola könyvtárait és lassan már a kerületi könyvtárat is. Téli szünetben megígértem neki, hogy elviszem a Központi Könyvtárba. Amíg még tartottak a Karácsonyi ajándékkönyvek és még egy két könyvtári kör, hátra dőlhettem. Ma, viszont, megérkezett a téli szünet utolsó napja és véglegesen elapadt a könyvgyűjtemény. Megérett a CSÉCSÉPÉ.

Papa téli szünete már véget ért, így Lizi, Arlenbaba és jómagam a városba indultunk. A belvárosba Ervin bácsi központi könyvbirodalmára. Ki gondolt volna, hogy a gyerekeim zsongnak majd az izgalomtól. Útközben sikerült megerősíteni egy-két fagyott galamb immunrendszerét. Elég rutinosak a kisméretű ijesztőkkel szemben. Az is megfordult a fejemben, talán ki vannak képezve gyerekszórakoztatásra.

Megérkeztünk, regisztráltunk és...Lizit mintha a Bermuda-háromszög elnyelte volna. Összeolvadt a csíkos könyvfalakkal. Ránk már nem volt ott szükség...

Szakértői arckifejezéssel Arlenbaba megnyomta az összes két lift összes négy hívó gombját. Fel is út, le is út. Felmentünk. Eleve megegyeztünk Lizivel, hogy én is egy könyvet kivesszem, így ő nyolc megengedett helyett csak hetet vehet ki. Szomorú. Csak a tény, hogy a könyvtár szombaton is nyitva van enyhe vigaszt nyújtott.

Meg is találtam a kiszemelt könyvet, igaz némi útbaigazítással. Majd szétszórtan körbenéztem - ezt is, ezt is, meg ezt is...de mégsem. A mai családi programból én csak egy könyvvel távozhatok. Lizit kicsit megviselte a bőségzavar és mennyiségkorlátozás, de csak addig, amíg kabáthúzással egyszerre ki nem nyitott az első szerzeményét. Onnantól kezdve csak Lizi külalakja létezett. Minden más elmerült a könyvben.

Kész a vacsora...ilyenkor örökéhes kamaszgyerekem egy cseppet sem éhes...megyek, felkavarom az olvasó vizet...

2012. január 3., kedd

La Vitta Nuova

Igen, igen, Dantétól kölcsönöztem a címet. Mivel 1295ben írt, már rég lejártak a szerzői jogok. Remélem. Mellesleg a tartalmat jelentősen frissítettem és prózában írtam. 

Új év-új élet. Való igaz minden újévben újszülöttre nézve. De mi a helyzet olyan régiszülöttel mint jómagam? Régi kedvencem úgy hangzik "ÚJ ÉLETET KEZDEM". A legjobb fogalmazás a megszegésre kijelölt fogadalomcsokorra. Persze csak akkor, ha nem mellékeltünk részletes listát arról, hogy mit is foglal magában az új életünk. Ugye nem?

Sok új életkezdés után rájöttem valamire. Feltételezem nem én voltam az első. A tény, hogy ötmililardkilencszázkilencvennyolcadikként tettem, nem sokat változtat a felismerésem értékén.

Most reklámszünet következik. Mielőtt sorsdöntő fordulat bekövetkezne. Mindenkit sok szeretettel üdvözlöm a konyhámban. Bizony, abban a konyhában, ahol írok és megiszom a napi haboskávémat. Fahéjjal. Cukor nélkül. 




Dióhéjban - nem szoktam le a kávéról. Tizenhárom kilós dinnyehéjában - csak olyan fogadalmaknak van értelme, ami belőlünk fakad. Minden más mehet az ÚJ ÉLET címszó alatt részletezés nélkül. Illenék, Kellenék (vajon merre jár?) és más elvtársnők javaslatait lelkiismeret furdalás nélkül kandallónak vagy szelektív papírgyűjtőnek lehet továbbítani.

Azthiszem a konyha felismerések számát illetően feléri Himalájákkal. Konyhaasztalnál is rá lehet jönni ki vagy és mi fontos számodra. Sosem szabad alulértékelni a tejhabot...