2012. április 24., kedd

Kerestem egy helyet. Egy olyan helyet, ahol egy fél órát teljesen egyedül lehetek. És mit csináltam? Számítógép elé ültem! Ennél sűrűbben lakott helyet keresve nem találnék...


Van egy különös készséghiányom - nem tudok egyedül lenni. Egyszerűen nem megy. Talán az áll a háttérben, hogy amikor megszülettem egy egész orvoshallgató osztály figyelte az eseményeket. Azt nem tudom, hogy nekem szurkoltak, vagy annak, hogy minél tovább maradhassanak a szülőszobában és ne kelljen vissza menniük az órákra. A lényeg, hogy velem voltak. Azthiszem hozzájuk szoktam. Ők elmentek, én még mindig a társaságukat keresem.

Ez mind, persze, spekuláció...ha egyszer sok időm lesz, pszichoanalitikus regényíró leszek. Meg kortárs táncos. És hegedülni is megtanulok, hogy lett néptáncokat tudjam kísérni. De csak a felét, a többit táncolni fogom, feltéve, ha valaki felkér. Hogy ne legyen ciki, ha még sem kérnek fel, úgy teszem, mintha végig készülnék hegedülni. 

Szóval fél órát egyedül akartam lenni. Még senki sem kérte fel. Valószínűleg azért, mert nem tudok hegedülni. Regényíráshoz még nem vagyok elég türelmes. Hivatalos verzió: időhiány. Hacsak egy új műfajt nem hozok létre: patchwork regény. Féloldalas írások hátul összefércelve.

Apropó időhiány...ebből lehetne szociális témát csinálni. Például időgyűjtést rendezni a rászorulóknak. Ha minden ráérős embertárs beleadna 1-2 percet akár a hétvégét ki lehetne tolni plusz egy nappal. Mit szóltok?
...tudom, letelt a fél óra...mosatlan, rumli, befejezni...nem lehetne időkölcsönt felvenni? Csak még egy félórányi?


2012. március 28., szerda

Szivatyúkok és egyéb tavaszi nyalánkságok

Juniorom elmélyülten lapozza valamelyik barkácsáruház katalógusát. Elég nagy a postaládánk, minden belefér...Nézd, szivatyúkok! Még szivatyúkok! Mekkora szerencséje van, hogy a szülei tizensokéves gyakorlattal rendelkeznek a kreatív nyelvhasználat területén! Bezzeg az anyját, aki még annak idején sem volt néma, anno még a leendő férje sem értette.

Most, hogy közeledik a Húsvét, még aktuális is a téma, ugyanis épp a tavaszi napforduló (avagy pogány Húsvét) hagyományokat magyaráztam. "Húsvétkor hintázni kell, hogy nyáron ne harapjanak a szőnyegek"- mondtam teljes komolysággal, és oly magabiztosan, mintha készen állnék a világ összes néprajzkutató előtt levizsgázni a lett népszokásokból. Erre az egyszemélyes hallgatóságom enyhe meglepetéssel az arcán, mégis kellő tapintatossággal, próbált kérdések segítségével kideríteni a kissé zavaros kép valóságtartalmát.


- Bzzzzzz, kicsi, repülő szőnyeg, bzzzzz, nyáron sok van és harap....magyaráztam.
- Légy?
- Nééém. Szőnyeg!

Valahogy így nézhetett ki az akkori eszmecsere...szúnyogok és szőnyegek, kalauzok és kalózok egyre csak szaporodtak. Azthiszem nem hintáztam eleget. Vagy túl sokat hintáztam? 

...felmegyek megnézem, hogy mit csinál a szivatyúkok feltalálója. Szép napot!

2012. március 21., szerda

Sikító kobrapóz

Hogy mióta a jóga irányba fordult a tekintetem? Úgy másfél hete. Egyébként korábban is érdekelt, de csak elméletileg, addig, amíg képes könyvekben nézhettem. Azt a fajtát szerettem, amit nem nekem kellett gyakorolni...egészen mostanáig. A napokban, úgy naponta néhányszor, volt szerencsém asszisztálni a háztáji jógimnak. Gondolom újabb fejlődési szakasz vegyes testi és szellemi fejlődési csomaggal. A gyerekcsomag, természetesen, tartalmazza ingyenes szóróajándékokat felnőttek számára. Ilyen a bevezető lecke a félhaladó türelemgyakorlásban. Azt, persze, meg nem kérdeztek, hogy hol tartom a kezdő leckékkel...


De tértjük át a lényegre, vagyis a gyerekjógára. Nem tudom hogy zajlik ez másutt, de nálunk többnyire egy gyakorlatra koncentrál a kis jógi. A sikító kobrapózra. Inkább így A SIKÍTÓ KOBRAPÓZRA. Valahol olvastam, merthogy az olvasás nekem jobban megy, mint a fizikai gyakorlatozás, hogy jobb kevesebb gyakorlatokkal foglalkozni egyszerre, de azokkal alaposan. Arlen ennek nagyon is tudatában van. Mondhatnék született tehetség. De mindannyian tudjuk, hogy minden gyerek tehetséges, majd idővel lekopik róla...

A gyakorlásra javasolt időpontokkal nem vagyok tisztában, de nálunk a legalkalmasabb időpontok a következők:

1) vendégség elhagyás pillanatában (cipőhúzás és öltözés körül)
2) játszótér elhagyás pillanatában
3) bölcsi érkezés és öltözés pillanatában (ez csak hetente kétszer történik, így dupla erőkifejtést szoktunk beletenni a gyakorlatba)
4) bölcsi elhagyás pillanatában

A gyakorlat menete:

a fejet hátra dobjuk, a vállat is és sikítsuk, amennyit bírunk. Ha szeretnénk fokozni a gyakorlat hatékonyságát,  a könnyeket is kapcsoljuk be. A feljebb látható kép csak egy illusztráció és a jógi arckifejezése valódi gyakorlás közben lényegesen eltér a képen láthatóttól.

Szép napot! Megyek lelkileg felkészülök a négyes pontra...

2012. március 5., hétfő

Vissza a jövőbe

Tavasz...számomra ez a legjobb, minden egyéb jó mellett, ami az emberrel megtörténhet. Lehet, hogy azért annyira szeretem, mert tavasszal születtem. Mindig vonzott a friss, az új, a kezdet...igen, a zöldből is tavaszi zöldet szeretem...ha eddig nem volt ilyen szín, most lesz:)

Ma sétaközben Arlen, aki már nem is baba:) fákat ölelgetett. Csak úgy, egymás után. Egyszer csak visszapattant egy fa törzsétől. Ránéztem és pirospöttyös volt a fa alja. Bodobácsok seregei ide-oda szaladgáltak a fa kérgén. Néhol nem fa, hanem bodobácskéreg keletkezett. Eszembe jutottak a bogarak a kerti fán. És az első füzetem. Zöld volt és bogaras. Egy vásáron szinte rögtön elkelt, remélem már be is telt. 

Engem mindig érdekeltek a folyamatok. Főleg a belső történések. Téged is? Megmutatom Neked egy alkotás születését. A bogaras zöld füzeté...Mi történik az agytekervényekben az alkotás közben? Hol lakik a kreativitás? Milyen hálóval fogjuk az ötletlepkéket?

























Így született a zöldbogaras, vagy bogaraszöld füzet...Van kedved egy saját alkotási folyamat felfedezéshez, nyomon követéshez és nem utolsó sorban füzethez? Szombaton, Március 10-én, 14-17ig Budapest kellős közepén élő foglalkozást tartunk. Alkotás, önismeret, színek, formák, gondolatok és persze habos kávé a Kreatív Homokozóval...mit szólsz? Részletek ITT. Szeretettel várunk!


2012. február 27., hétfő

Kirándulójegy Kolozsvárra

"Romániában sok gyerek lakik!" állapított meg a kettes vágányról induló IC-n ülve Arlen. A ritkán lakott utastér tekintettei mind ránk szegődtek és miután meglátták a komoly illetőt, aki Marék Veronika után szabadon egy univerzális felismeréssel gazdagította a világ gondolatkincstárát, kénytelenek voltak egyetérteni. A Csúnya Kislányból gyakran és találóan szokott idézni. Nem is olyan rég a következőt jelentett ki "én csúnya kislány vagyok!", majd fürdőszobába indult fogat mosni és fésülködni...


Szóval a kettes vágányról indultunk, bizonyítékunk van róla. Ketten a kettesről. Tartozom egy magyarázattal: összesen négyen szoktunk lenni, de most megfeleződtünk. Ennek komoly elvi és műszaki okok voltak. Múlt héten nálunk iskolai síszünet volt, amit családunk fele mindenképpen rendeltetésszerűen fel akart használni, negyede egy cseppet sem, a legkisebbik negyedének édes mindegy volt, csak vonattal megyünk oda. Szerény magánvéleményem, hogy a síbakancs kínzócsizma korszerűbb változata és a forralt bort másutt is lehet inni. Dehogy akarom én bántani síelést, csak az én prioritáslistában valahogy nem jutott be az első ötvenbe.

Így hát mi ketten vettünk egy kirándulójegyet és egészen más irányba indultunk. Kolozsvárra, barátokat látogatni. Nekem nem kell kétszer mondani, ha van lehetőség keletebbre menni. Sztereótípusokat félrelökve őszintén hiszek, minél keletebbre annál őszintébb és valódibb világba utazunk. Apropó az utazás. A legjobb mód arra, hogy megrázzunk magunkat és észrevegyünk, hogy konyhaablaknál nem ér véget a világ. Ami engem illeti, sok gyakorlásába került, hogy rájöjjek, konyha ablakába is besüt a nap, de ez már egy másik történet.

Ott ültünk a meleg vonaton, előző napról megmaradt pogácsát majszoltunk, én meg azon gondolkodtam, mennyi minden megváltozott azóta...Amikor Magyarországra költöztem, nagyon lassan és nehezen jutottam a letelepedési engedélyhez. Annak híján csak három hónapig tartózkodhattam az országban. Kelet európai lévén, persze, erre is volt gyógyír - havonta átléptem valamelyik határt, majd visszatértem. Az afféle rendszeres mozgást jelentett a friss családunknak. Kellemetlen a hasznossal - akkoriban Közép-európai tudósítóként dolgoztam egy lett napilapnál, így minden kényszerkiránduláskor itt-ott beiktattunk egy-két riportot is. Emlékeztek még a 1999es Romániai bányász sztrájkra? Pont akkor volt szerencsém 5 hónapos terhesen megírni a tudósítást onnan. Visszajutni kissé nehéz volt, hisz lezárták a határokat, de szerencsére még vízum lejárata előtt újra nyitották meg.

A vonat tiszta és rendezett volt, olyan, mint a jelenlegi életem. Tizennéhány éve alig lehetett felférni, kockás nejlonszatyrok emberhegyek, cigifüst mindenütt, és nyitott ablakok még mínusz húsz fokban is. Nem hiába, van valami végtelenül vonzó a vasútban mint jelenségben. Eszembe jutott egy filmcím "Életvonat", mennyire találó szókapcsolat...

2012. február 8., szerda

Én hímezni kalocsaiul...

A napokban kezembe került egy tizensok éve készített kispárna. Persze, nem csak úgy önként kiugrott Lizi ágyából. Vegyes izmok komplex együttműködésének köszönhetően odanyúltam és kivettem. Ha nem bánjátok, ezt a folyamatot majd máskor megbeszéljük. Tanultam én, ugyan, művészetanatómiát, sőt, Barcsay nevét azelőtt ismertem meg, mielőtt pontosabb elképzelésem lett volna Magyarország földrajzi elhelyezkedésről, mégis inkább a felszínen maradok és párnáról csacsogok. Mellesleg azt nem is tudtam anno, hogy Barcsay magyar. Meg azt sem, hogy ezt a tényt tudni illene. Bizony Jenő! A nevét úgy írtunk: JENE.

Jenő híres könyve hiánycikk volt, az, természetesen, értéknövelő tényező. Minden más is hiánycikk volt. Ezzel a ténnyel visszabillentettünk a Jenő irányába kimozdult egyensúlyt és a továbbiakban csak a párnáról beszélhetünk.

Férjem nagymamája sokat hímzett. Egyébként is rendkívül sokoldalú volt, így már az ittlétem legelején egy szövetségesre találtam. Szóval minden más mellett sokat hímzett. Habár a kalocsai hímzések színvilága számomra meglehetősen furcsa volt (magyarországi tartózkodásom első évében IKEÁba jártam szememet pihentetni és honvágyat csillapítani), a technikája meglehetősen érdekelt. Mama nem ellenkezett a lelkesedésemnek és boldogan megmutatta a hímzés hogyanját. Elmagyarázta a színszabályait, amit ő, persze, rendszeresen megszegte, formavilágot és minden mást, ami a témához tartozik. Ki sem vártam a végét, már nekiálltam kipróbálni a frissen szerzett ismereteimet. Őszintén bevallva, előrerajzolt virágminta kihímzése nem tartozott az álmaim közé, így hát fogtam egy rongyot és gyakorlás címszó alatt született ez a képecske, amely később kispárna tetejére került. Akkoriban nem volt varrógépem, így a sajátos kalocsai hímzésem párnává alakítása mama keze munkája. 

A hosszú mese rövid morálja nagyon egyszerű: hagyjuk a gyerekeket és a felnőtteket improvizálni. A hagyomány nagyon jó dolog, mert gyökereket ad, de ha minden fát ugyanolyan formára fogunk metszeni, egyszer csak falakótelepen találunk meg magunkat. Mama tudott valamit. Nem szólt rám, hogy tisztelni kellene a hagyományt és nem komolytalankodni. Cinkosságot is vállalt, párnává varázsolta a képecskémet. 


Ezt a fagyis lányt huszonvalahányévesen hímeztem, de ha jól látom, nem sokat változott azóta. Ezt mindazoknak köszönheti, aki támogatott az ötleteit és segített szárnyakat növeszteni és mindazoknak, aki nem támogatott, így hát megerősítette a szárnyait, hogy nem csak napsütésben, hanem hóviharban is tudjon repülni.

2012. február 1., szerda

Képtelen bejegyzés

...ez tőlem szokatlan, de annál nagyobb kihívás úgy megírni egy bejegyzést, hogy látni lehessen a nem létező illusztrációt. Vagy esetleg hallani? Tapintani? Szememberből fülemberré kell válnom a fránya megabájtok miatt, amit idő előtt sikerült felélni. Így jár, aki nagykanállal markolja a pixeleket...a maradék félhónapot kénytelen képtelenül élni.

A képtelenségem nincs különös összefüggésben az eltűnésemmel. Az első tisztán technikai okokból adódik éspedig akaratlanul sikerült túllépni a mobilinternet havi limitet, aminek a következménye olyan mértékű lelassulás, hogy képet feltölteni képtelenség. Így marad a KÉPTELENSÉG.

Az eltűnésem...van egy óriási puzzle, amit az életemnek lehetne nevezni. Számtalan darabból áll össze, vagyis egyre inkább összeáll. Nem, eddig sem volt hiányos, de mindig bővíthető. A bővítményekkel viszont néha az a helyzet, hogy nem kompatibilisek az alapkészlettel. Vagy kompatibilisek, de nincs idő a hozzáépítéshez. Vagy van idő az építéshez, de épp készlethiány van. Ennek még számtalan kombinációja van. 

Most egy olyan bővítésbe kezdtem bele, amire valamilyen formában régóta álmodtam, csak nem tudtam, hogy mi is lenne az. Ezúton valami bennem azt súgta, nekem szól. Hogy mi? ...ez még titok:) nem azért, mert titkos, hanem azért, mert van, ami folyamatban prezentálható, van, ami befejezetten. Ez most befejezettségre vár.

Visszatérek a fülfájós és köhögős házikórházba, mert a főpáciensem figyelmezteti, hogy vegyem ki áfonyát a teából, különben túl áfonyás lesz. Ez komoly...

Szép napot!

2012. január 18., szerda

Egy egész játszótér!

A Zélet, hogy magamat idézzem, egy mókás dolog! Nemrég beköltöztem a virtuális világba, már két bejelentett lakcímem is van. Igaz, az utóbbi inkább játszóműhelynek lehetne nevezni. Timivel, akit néhányotok jóval régebb óta ismeritek mint én, ott töltünk a felnőtt életünkből elcsent gyermeki perceket, hogy egyre többen kedvet kapjanak az alkotáshoz. Mert egyszerűen fogalmazva - alkotni jó! 

Nem beszélek valami maradandó remekművekről, amelyeket majd az utókor kénytelen lesz bemagolni a művtöri vizsgára. Őszintén szólva én még nem találkoztam emberrel, aki attól boldog, hogy remekművet alkotott...pedig sok emberrel találkoztam, akik elismerésre méltó dolgot tettek le a Zélet asztalára. Annál inkább azt tapasztaltam, hogy aki mindennapokban alkotó életet él, másképp éli meg a mindennapokat. Mindennapos közhelyeknél maradva - boldogabban. És vajon mi a Zélet fő alkotóeleme? Szerintem a mindennapok halmaza...

Amikor még Homokozó projektunk legelején egymásközt arról beszéltünk, hogy mi a személyes célunk, ugyanarra következtetésre jutottunk - alkotó és tudatos élet. Ezt megélni a mindennapokban és megtalálni módját annak, hogy az ismereteinket, tapasztalatainkat és meglátásainkat megosszunk mindazokkal, akik hasonló utat választották, vagy csak meg szeretnének tapasztalni alkotás adta örömeit.

A közismert dolgoknál maradva, mert hát nincs új a nap alatt, csak más-más kézírással megírt régi, önmagunkat és körülöttünk lévő világot próbálunk megismerni ilyen vagy olyan módon különböző címszavak alatt. Ehhez mindig egy kicsit kijjebb kell merészkedni a megszokottól. Az úgy nevezett "komfortzónából". Minden egyes kilépéssel valamivel közelebb kerülünk önmagunkhoz.

Ha már sikerült végigolvasni ezt a szokatlanul hosszú bevezetést (ebből azért lehet sejteni, hogy gyerekek az ágyban vannak és konyhai magány uralkodik körülöttem), meghívlak egy játékra. Egy olyan játékra, ahol tét nélkül és vidáman mártogathatsz az újaidat kevésbé ismert vizekben. Ahol a leglehetetlenebbet lehetségesé változtathatsz. Ahol semmi sem marad az, ami volt...ha úgy akarod. ....és hátha még a spenótot is megszereted:)


És nehogy már a legizgalmasabbat kihagyjak: játék közben vidám sétákra indulhatunk és felfedezhetünk talán még sosem látott virtuális városokat, falvakat és félszigeteket, nagy hálóval inspirációt meríthetünk és továbbgondolhatunk. Semmi előzetes tudásra nincs szükség, csak szárnyaló fantáziára (amint szabadon engedjük úgysem tud mást tenni, mint szárnyalni). A játékgaléria falaira már fel is kerültek az első alkotások, ha kíváncsi vagy, ITT megnézheted.

2012. január 17., kedd

Játékos hóolvasztás

Aki erre jár, tudja, hogy kreatív aktivitásra mindig ugrok. Miután meghirdettünk a Homokozós Játékot (erről majd még mesélek) első gondolatom az volt, hogy én is szeretnék játszani. Valami aktívat, alkotót, olyat, ahol az egész lényem kell hozzá. Nem kellett messze keresni, fordultam egyet és már jött is szembe.


Várom a tavaszt. Tavaszi gyerekként, hogy ne várnám! Egyre később kapcsolom be a lámpát, egyre gyakrabban megnézem a virágágyasokat, és egyre nagyobb csinálhatnékom van. Még hosszú, zöldhajas hóembert is építettem! (A répát Arlen ette meg, nálunk ez a szokás:)) 

A tavasz jön. Maga tempójában, maga idejében. Nem rajtam múlik. Még jó! De van valami, ami rajtam múlik, éspedig miként várom a tavaszt. 

Idén kötéssel várom majd a tavaszt. ..."minden nap néhány sort... átkötöd magad a télből a tavaszba" - engem megfogott ez a kép. Kíváncsi vagy miről beszélek? Most indult Coletténél az Átkötős Játék. Kötés, átkötés, összekötés...aki már valaha tartott kezében a kötőtűket, tudja, hogy ez csak jó lehet. De még átkötni a télből a tavaszba...Ugye Te is jössz?


Prózai okom is van a kötésre - évek alatt annyi fonalvég gyűlt össze, hogy akár Rigáig is átköthetnék...egyébként nem tudom melyik van közelebb Riga vagy tavasz:)

2012. január 15., vasárnap

A rend előszobája

Kis jóindulattal, mégpedig magamhoz illik jóindulatúnak lenni, mondhatnám azt, hogy jelenleg a rend előszobában tartózkodok. Kevésbé tapintatosan azt is lehetne mondani, hogy rumli kellős közepén vagyok. Éspedig: tele vagyok jobbnál jobb ötletekkel, tervekkel, projektekkel. Van, amelyiknek épp a kellős közepén vagyok, van, amely csak a fejemben forgolódik, van egy nagy adag szétvágott póló, van egy újabb füzet  tele vázlatokkal és írásbéli gondolatcsírákkal, van épp félbemaradt desszert kezdeményezés, van...


Ha figyelembe veszünk kozmosz keletkezési indulópontját, nagyon jól állok. Vagyis megvan minden, ami a rend születéséhez szükséges: káosz. A káosz fenntartásához segítség is megvan bőven. Vegyünk, például, a gondosan színek szerint összeválogatott pólófonalakat. Olyan hívogatóak, hogy összeválogatástól számítva három percen belül már egy másik helyszínen és a legelképzelhetetlenebb kombinációkban találtam őket.


Azthiszem valamiért nagyon vonzódok a káoszhoz. Jobban, sokkal jobban, mint a rendhez. Van benne lehetőség a rendrakásra. Nagyobb kihívás az, mint a rendből káoszt csinálni. Ezek szerint nem is a káosz, hanem a kihívás az, amire szükségem van...

A káosz nem sokáig váratott magára. Ismét mehetek rendet rakni. Rendrakás közben pedig újabb gondolatokra és egyéb kincsekre bukkanok majd rá. Így működik a világegyetem az engem körülvevő falakon kívül is?

2012. január 10., kedd

Pillanatalkotás...lábnyomok az olvadó hóban

Ugye Te is szoktál az ujjal firkálni a befagyott ablakra, vagy kiszóródott cukorszemekben? Ma még utolsó pillanatban utolértünk az olvadó havat. És mulandó nyomot hagytunk rajta...

Hónapocska születése



...és a kényszer naplemente

hóembernyúl

vakondhóember


Mindezek már csak virtuális emléklenyomatok, hisz nálunk ezerrel süt a nap és zöld a fű!

2012. január 9., hétfő

Négyszemközt

Ez egy kicsit olyan, mint egy négyszemközt zajló konyhai beszélgetés. Őszinte, amennyire egy beszélgetés tud őszinte lenni. A teljes őszinteséghez hiányzik egy dimenzió. Lehet hogy több...360 fokos látás, felülnézet, alulnézet, belső látás és még számtalan megnevezhetetlen dolog egyszerre.


Sokszor mondták nekem, hogy kreatív vagyok. Ez igaz lehetne, ha a kreativitás olyan lenne, mint a barnahajúság, kékszeműség vagy százhetvenötcentis magasság. Kékszeműség kivételével, a többi paraméter igaz is rám. De a kreativitás nem olyan. A kreativitás mindenkiben ott van. Vagyis mindenki kreatív. A kreativitás inkább izmokra hasonlít. De csak inkább, és csak annyiban, hogy fejleszthető. Erről sokat fogunk beszélni, amint felépül a Kreatív Homokozó. Itt, a virtuális vázlatfüzetemben, a saját kreativitásomat vetkőztetnék le. Fehérneműig, tovább úgy sem enged...

Ások, 
elvárások
ások,
gátlások
Mélyen van a forrás,
eltörik jó néhány lapát...

Valahogy így. Persze, hogy én is gátlásos vagyok. Vagyis, igen, gátlásos vagyok és szemérmes, és ott lóg a nyakam fölött az elvárások pengéje. Akár odébb is mehetnék. Egyébként nagyon jól van rögzítve, maximum kicsit megkarcolna a nyakamat, ha ügyetlenül kitérnék. Az is lehet, hogy már rég nem lóg ott semmi, csak az emlékképeim a helyes választ váró tanárokról, koszos gumicsizmámra mutató anyukámról vagy Borisz bácsiról, aki felvilágosított, hogy a Piroska nem is kövér, különben a farkas nyeléskor megfulladna. 
Harcoltam mindannyiukkal, sok vért vesztettem. A kreativitás meg minden leszólással egyre beljebb költözött. Végül kivívtam a létjogosultság elismerését. De nem ingyen! Bónuszként jött újabb elvárás: legyek művész. Legyek jó, elismert, sikeres...iparművészeti főiskolai diplomával a zsebemben újabb harcba szálltam: nem leszek művész! Egy darabig még alkottam, míg újabb legyél nem talált rám és rá nem kanyarodtam elméleti pályára. Közel tíz évre. Biztonságra vágytam. Legalább azt hittem.

Akkor váltottam, amikor Lizi másfél éves elmúlt. És akkor tértem vissza, amikor Arlen ugyanolyan korba lépett. Ebből a képletből azt is lehet kiszámolni, hogy a két gyerek között pontosan tíz év különbség van. 

Nem, nem volt hirtelen megvilágosodás. Pedig mindig arra vágytam. Egy nagyon intenzív önismereti folyamat előzte meg. Rájöttem, hogy nem biztonságra vágytam, hanem önmagamra, csak nem mertem közeledni. Sok mindenhez volt bátorságom, sőt, volt, aki bátorság mintapéldájának tekintett, csak magamba nézni nem mertem. Ahogy egymásután lekerültek rólam a páncélok, kalasnyikov helyett újra fogtam kezembe a ceruzát. De már nagyon másképp. Ezt tömörítve írtam kis profilszövegben is. 

Ahhoz, hogy teljesen élhessünk a kreativitásunkat szabaddá kell válni. Vagyis nem kell. A kreativitás együtt jár a belső szabadsággal. Ahogy felszabadulunk, felszabadul a bennünk a kreativitás is. Nem a harc által. Az kevés. A harc tompítja az érzékenységet.  Érzékenység nélkül is lehet alkotni, csak éppen hiányozni fog az érzékenység. 

Az már nagyon jó, ha felismerjük a gátlásokat. Amíg emberek vagyunk, úgysem lehetünk teljesen szabadok vagy teljesen gátlástalanok. Persze tévedhetek. Azt viszont tudom, hogy az alkotás elvezetheti az önismerethez ugyanúgy, mint az önismeret elvezethet az alkotáshoz.

2012. január 5., csütörtök

Csé Csé Pé

/Aki valamelyest beszél oroszul, bizonyára tudja, hogy CsePe (csrezvucsajnoje polozsenije) annyit jelent - rendkívüli helyzet. Aki eddig nem tudta, most bepótolhatja. Ez nálam bevált tanulási módszer - valamit nem tudom, majd megtudom, azóta tudom. 

Ennek az alapszintű tanuláselméletnek látszólag semmi köze a csécsépéhez. Csécsépé egy vadonatúj fogalom. A jelentése nem kevesebb, mint CSÜTÖRTÖKI CSALÁDI PROGRAM. Ezt most nem fordítom le se oroszra, se mengrélre. Az utóbbira nem is tudnék, bár állítólag van mengrél nénikém. Ciza néni. Gyerekként találkoztam is vele. Nem hagyott mély benyomást, csak arra emlékszem, hogy hosszú orra volt. Ez aztán megkülönböztető jel kaukázusi kontextusban. Ciza néninek, aki valószínűleg már nem harmincvalahányéves (e tekintettben a helyére léptem) végkép semmi köze a mai eseményhez.

Mégis valami köze van a nénikémnek. Mai program teljesebb megértéshez némileg ismerni kell a családomat. Leírni hosszú lesz, inkább lerajzolok. Jó? A képet nevezhetünk téli szünetnek.


 Röviden összefoglalva - mindenki olvas. Azért van valaki, aki mindenkinél többet olvas. Ülve olvas, állva olvas, fekve olvas, tanulás helyett olvas, evés helyett olvas, alvás helyett olvas. Ő Lizi. Kiolvasta az itthoni könyvtárat, kiolvasta a szomszéd könyvtárait, a régi és új iskola könyvtárait és lassan már a kerületi könyvtárat is. Téli szünetben megígértem neki, hogy elviszem a Központi Könyvtárba. Amíg még tartottak a Karácsonyi ajándékkönyvek és még egy két könyvtári kör, hátra dőlhettem. Ma, viszont, megérkezett a téli szünet utolsó napja és véglegesen elapadt a könyvgyűjtemény. Megérett a CSÉCSÉPÉ.

Papa téli szünete már véget ért, így Lizi, Arlenbaba és jómagam a városba indultunk. A belvárosba Ervin bácsi központi könyvbirodalmára. Ki gondolt volna, hogy a gyerekeim zsongnak majd az izgalomtól. Útközben sikerült megerősíteni egy-két fagyott galamb immunrendszerét. Elég rutinosak a kisméretű ijesztőkkel szemben. Az is megfordult a fejemben, talán ki vannak képezve gyerekszórakoztatásra.

Megérkeztünk, regisztráltunk és...Lizit mintha a Bermuda-háromszög elnyelte volna. Összeolvadt a csíkos könyvfalakkal. Ránk már nem volt ott szükség...

Szakértői arckifejezéssel Arlenbaba megnyomta az összes két lift összes négy hívó gombját. Fel is út, le is út. Felmentünk. Eleve megegyeztünk Lizivel, hogy én is egy könyvet kivesszem, így ő nyolc megengedett helyett csak hetet vehet ki. Szomorú. Csak a tény, hogy a könyvtár szombaton is nyitva van enyhe vigaszt nyújtott.

Meg is találtam a kiszemelt könyvet, igaz némi útbaigazítással. Majd szétszórtan körbenéztem - ezt is, ezt is, meg ezt is...de mégsem. A mai családi programból én csak egy könyvvel távozhatok. Lizit kicsit megviselte a bőségzavar és mennyiségkorlátozás, de csak addig, amíg kabáthúzással egyszerre ki nem nyitott az első szerzeményét. Onnantól kezdve csak Lizi külalakja létezett. Minden más elmerült a könyvben.

Kész a vacsora...ilyenkor örökéhes kamaszgyerekem egy cseppet sem éhes...megyek, felkavarom az olvasó vizet...

2012. január 3., kedd

La Vitta Nuova

Igen, igen, Dantétól kölcsönöztem a címet. Mivel 1295ben írt, már rég lejártak a szerzői jogok. Remélem. Mellesleg a tartalmat jelentősen frissítettem és prózában írtam. 

Új év-új élet. Való igaz minden újévben újszülöttre nézve. De mi a helyzet olyan régiszülöttel mint jómagam? Régi kedvencem úgy hangzik "ÚJ ÉLETET KEZDEM". A legjobb fogalmazás a megszegésre kijelölt fogadalomcsokorra. Persze csak akkor, ha nem mellékeltünk részletes listát arról, hogy mit is foglal magában az új életünk. Ugye nem?

Sok új életkezdés után rájöttem valamire. Feltételezem nem én voltam az első. A tény, hogy ötmililardkilencszázkilencvennyolcadikként tettem, nem sokat változtat a felismerésem értékén.

Most reklámszünet következik. Mielőtt sorsdöntő fordulat bekövetkezne. Mindenkit sok szeretettel üdvözlöm a konyhámban. Bizony, abban a konyhában, ahol írok és megiszom a napi haboskávémat. Fahéjjal. Cukor nélkül. 




Dióhéjban - nem szoktam le a kávéról. Tizenhárom kilós dinnyehéjában - csak olyan fogadalmaknak van értelme, ami belőlünk fakad. Minden más mehet az ÚJ ÉLET címszó alatt részletezés nélkül. Illenék, Kellenék (vajon merre jár?) és más elvtársnők javaslatait lelkiismeret furdalás nélkül kandallónak vagy szelektív papírgyűjtőnek lehet továbbítani.

Azthiszem a konyha felismerések számát illetően feléri Himalájákkal. Konyhaasztalnál is rá lehet jönni ki vagy és mi fontos számodra. Sosem szabad alulértékelni a tejhabot...